Így ragad rá egy kétévesre a tudás - általában, de még inkább új életkörülmények között

2017. március 22. 13:36 - haligalibarbara

Helyes vagy sem, mi sosem szoktunk leülni, hogy na, kislányom, gyere, akkor most tanulunk valamit. Inkább igyekszünk olyan körülményeket teremteni, amik - lehetőleg önálló - felfedezésre ösztönzik. És ilyenkor próbáljuk visszafogni magunkat és hagyni, hogy gyűjtsön saját tapasztalatokat úgy és abban a tempóban, amiről és ahogy szeretne (ez, vagyis, hogy elnémítsuk magunkban a beépített animátort, ezerszer nehezebb, mint korábban gondoltam). Tudom, hogy mindezzel nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, csak bevezetésképp fontos leszögeznem. Most pedig mondok két olyan példát, ami

  • teljesen spontán ötlet volt
  • nem gondoltam volna, hogy mekkora hatással lesz rá
  • nem kellett hozzá semmilyen előkészület / eszköz

szagol.jpgÖsszes fotó: Haligali blog

(Az alábbi poszt személyes megfigyelések és hozzáolvasott információk elegyéből tevődik össze; kb. 90-10 százalékos arányban. Előfordulhat, hogy az itt tárgyalt dolgok teljesen hétköznapi élmények minden olyan családnak, akik régóta vagy gyakran élnek más kultúrában / nyelvi közegben; ám nekünk újak és én nagyon szeretem azzal tölteni ilyenkor az időmet, hogy mint egy kilátóban ülő ornitológus, megfigyelem, mi történik.)

1. Éppen túráztunk hármasban, itt az Azori-szigetek egyik csodás pontján és megálltunk piknikezni. Ilyenkor szoktuk hagyni a biztonságos határokon belül a kislányunkat, hogy arra mászkáljon, amerre akar, azt csináljon, amit akar. Pár méterről figyeljük, és csak akkor avatkozunk közbe, ha szükséges. Talált egy nagy kupac földet, amire felmászott. Amikor a meredek pereme felé járt, utánaléptem, mire egy része leomlott, és hopp, előbukkant a földből egy giliszta. Nagyon megörült neki és egyből mondta, hogy ez pont olyan, mint a Kippkopp-könyvben lévő giliszta, szóval biztosan giliszta. Megszemléltük, majd mondtam neki, hogy ha akarja, nyugodtan megfoghatja. Megfogta, ennek nagyon örült, játszott kicsit vele, aztán visszatettük a földbe és ráraktunk egy réteget, nehogy kiszárítsa a nap (elmondtam, hogy ez miért szükséges).

p2193656.JPG

Hetekkel később is emlegeti a gilisztát, hogy milyen klassz volt, és az is, hogy betakargattuk. A kalandról készült fenti igen jól sikerült képet pedig többször meg kellett néznünk.

2. Esőben is ki szoktunk menni vele csecsemőkora óta; kell egy szettnyi vízálló öltözék a gyereknek és a szülőnek is, ennyi. Nyilván nem esőben teszünk vele több kilométeres sétákat, hogy ha mégis elázna valamelyikünk, pikk-pakk otthon legyünk. Szerintem az eső ugyanolyan fontos eleme az időjárásnak, mint a hó vagy a napsütés, ezért jó, ha egy kisgyerek személyesen megtapasztalja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy odavagyok az esőben sétálásárt, csak éppen az eső nem akadályoz meg abban, hogy kimenjek vele. Nemrég itt négy napon át esett szünet nélkül, szóval amúgy sem lehetett volna bent maradni. Mivel ezeket a napokat H. Junior tetőtől talpig vízálló ruhában töltötte, hosszas kérlelésre megengedtem neki, hogy beálljon az eresz alá, arra a pontra, ahol sugárban folyik le a víz a tetőről. Elmondhatatlanul élvezte, ahogy zubog a kapucnis fejére a víz, nyújtotta a kezét a vízsugárba, megpróbálta bekapni, mondta, hogy olyan, mint amikor megmossuk a kezünket vagy fürdünk. Látszott, hogy nagy hatással van rá az egész, és teljes kis lényével átéli. A kísérlet után be kellett mennünk kabátot és pulóvert cserélni, mert a kabátujja beázott, de ennyi volt az összes kellemetlenség. Nagyon hálás volt ezért a néhány percért, és napokkal később kifejtette, hogy szereti az esőt, én meg inkább hallgattam, és nem mondtam, hogy én meg nem különösebben, csak örültem, hogy van róla önálló tapasztalata.

img_20170213_121321.jpgOké, ez nem kifejezetten eső, de nedves közeg (Praiai da Santa Barbara)

3. Arról most csak röviden írok, hogy milyen jó, hogy naponta lát teheneket, lovakat, gyíkokat, halakat, rákokat, madarakat, bogarakat, kutyákat, macskákat; mert szerintem ez egyértelmű. Így ugye meg lehet beszélni, hogy
- a tehénből jön a tej, amiből a sajt, a joghurt stb. készül. És amikor már minden érv elfogy a déli alvás előtt, lehet a tehenek viselkedésére hivatkozni ("nézd, a tehén is sziesztázik"). Eddig nem értünk el vele semmit, de azért mindig próbálkozunk.
- a ló azért legyez a farkával, mert zavarják a legyek. És igen, a ló is azt eszi, mint a tehén.
- ma azért van kint sok gyík, mert süt a nap. A gyíkok csak akkor tudnak mozogni, ha eléggé fel van melegedve a testük, ezért ülnek a Napon. Ma nem láttunk egy gyíkot sem? Ez azért van, mert ma borult az ég. (Van, hogy ő maga jön rá dolgokra, pl., hogy a gyíkok a kövek között laknak.)
- a halak a vízben élnek, a vízen kívül nem szeretnek lenni. Nem, nincs lábuk.
- nem, a rákok nem a magvakat keresik a vízben, mint a madarak, ők mást esznek. Hogy mit? Este megnézem a Wikipedián.
- a sirály azért repked a víz felett, mert keresi a halakat. A vörösbegyet azért hajtottuk ki az ablakon, amikor véletlenül berepült a nappaliba, mert ő nem szeret házban élni. A házban csak az emberek, a kutyák és a macskák érzik jól magukat; a vörösbegynek a szomszéd fán van az otthona.
És így megy tovább a környezetóra a végtelenségig, minden nap valami aktuális újdonsággal bővülve.

4. Szakítva a természet és természeti jelenségek témakörrel, térjünk rá a szociokulturális érdekességekre. A kislányunk most két éves és két hónapos, és érkezésünk után szinte azonnal felfogta, hogy itt nem úgy beszélnek, mint otthon, de még csak nem is azt a nyelvet (német), amit anya a barátnőjével szokott beszélni. Pár nap múlva mondta, hogy ez a portugál. Egy hét után tudott köszönni, elköszönni és megköszönni portugálul – nem azért, mert tanítottuk rá vagy mert csodagyerek, hanem mert ezt hallotta mindenkitől és szerintem még inkább azért, mert észrevette, hogy ezekkel a szavakkal kapcsolatot tud teremteni az emberekkel, sőt, elnyeri az érdeklődésüket és a szimpátiájukat. Ennek az eredménye az lett, hogy az első hónapban randomban kiabálta oda embereknek, hogy obrigada, ola, bom dia, adeus; amin persze így, hogy totális összevisszaságban használta, mindenki még jobban szórakozott. (A performansz eredményeként egyszer még egy mesekönyvet is kapott ajándékba egy elragadtatott középkorú hölgytől.)

Most, a második hónap végére kezd kicsit strukturálódni ez a tudás, de azért továbbra is előfordul, hogy jó napot helyett viszláttal üdvözöl valakit.  A hétvégén egy kisebb rajongói kör alakult ki körülötte a helyi boltban, ahol a jelenet így festett: Haligali Junior ácsorog az apjával, körülötte úgy nyolc vidám, olvadozó helyi felnőtt, akik - miután prezentálta nekik portugál szókincsét -, különböző szavakat tanítanak neki, ő pedig boldogan kurjongatva ismételgeti (a banánt és kenyeret megjegyezte, a víz nem ragadt meg).

Pár hete elkezdett minket kérni, hogy számoljunk el portugálul tízig , és másnap ő is elszámolt (nyilván valójában csak felsorolta egymás után a számokat, ahogy magyarul is). Amin pedig meglepődtünk: a múlt héten azt kérte, hogy angolul is számoljunk el tízig, és azt is megtanulta. Egyszóval feltámadt benne a mini nyelvbúvár, megjelent a kíváncsiság, amit a környezete lobbantott be; és látszik rajta, hogy élvezi a megszerzett tudást.

 p2123289.JPGItt épp mindenféle nemzetiségű embernek prezentálja portugál tudását az egyik kilátónál

5. Nagyon érdeklik a gyerekek is, és szerencsére ez kölcsönös: a 4-6 közötti kislányok óriási lelkesedéssel veszik a szárnyaik alá. Így volt ez a múltkor is, amikor egy labdákkal teli kuckóban üldögélt egy négy év körüli kislánnyal. Megfigyeltem, hogy H. Junior ismétlődő mozdulatokkal két darab labdát nyújt a lánynak, és mindegyiknél mondja neki, hogy labda (magyarul). A kislány eleinte nem tudta mire vélni a dolgot. A nyolcadik próbálkozás után aztán azt kezdte el mondogatni neki, hogy Portuguesa (=portugál ember nőnemben), amivel gondolom, azt akarta kérdezni a kislánytól, hogy hogyan van portugálul a labda. Megmondtam neki, innentől a bola szó kíséretében nyújtotta neki a labdát és a távozásunkig együtt játszottak.

6. Persze ehhez a témához is hozzászólt a tudomány: a kutatások szerint nagyon hasznos a gyerekkori utazás (még akkor is, ha esetünkben egy kétévesről van szó, akinek nem valószínű, hogy maradnak éles emlékei) a US Department of Education kutatói például végeztek 2014-ben egy hosszú távú kutatást (bocsánat, nem találom a linket), és arra jutottak, hogy azok az amerikai gyerekek, akik szoktak utazgatni a szüleikkel, az óvodától az általános iskola ötödik osztályáig jobb eredményeket értek el. Kíváncsibbak, jobban tudtak koncentrálni és általánosságban több dolgot tudtak, mint a társaik. És természetesen a brit tudósnak is van ehhez hozzáfűznivalója: Margot Sunderland gyerekpszichológus azt mondja, hogy a közös családi nyaralások pozitívan befolyásolják a gyerekek agyi fejlődését. Mindkét szakvélemény végső konklúziója az, hogy az utazás nemcsak boldogabbá, hanem okosabbá is teszi a gyerekeket - persze csak ha van egy szuperstabil bázis, ahova vissza lehet térni.

(Itt tudod követni a blogot a Facebookon, ahol olyan tartalom is szokott lenni, ami itt nem jelenik meg.)

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://haligali.blog.hu/api/trackback/id/tr6012283065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.