Bálnales hullámzó vízen: a tömény rémálom, amit valamiért eltitkol a világ

2017. május 28. 12:50 - haligalibarbara

Figyelem: csak erős idegzetűeknek!

„Végre vége, túléltük” – ez volt az első erőtlen mondat, ami elhagyta a szánkat, amikor majdnem négyórás bálna- és delfinles után ingatag, remegő lábakkal partra léptünk. Én ekkor kb. harminc hányáson voltam túl, a barátnőmet csak egy jó időzítéssel bevett Daedalon mentette meg ugyanettől, de őt is teljesen kimerítette a tengeribetegség.

delfinek.jpgDelfinek a szomszéd hajóval kergetőzve (Összes fotó, videó és coub: Haligali blog)

Az elején le kell, hogy szögeznem: olyan tízszer biztosan hajóztam tengeren, ötször-hatszor az Atlanti-óceán különböző pontjain is, különféle típusú hajókkal. A gyomrommal ilyenkor soha semmi gondom nem volt, pedig például amikor Izlandról hajóztunk át Westman-szigetekre, hasonló mértékű volt a hullámzás, mint május 25-én, reggel 9-kor az Azori-szigetek legnagyobbika, Sao Miguel körül. Ami ráadásul nem is tűnt különösebben nagynak.

E tapasztalatok birtokában meg sem fordult a fejemben, hogy a tervezett bálna- és delfinleső túra előtt bármilyen gyógyszert vegyek be. Nem így a Balatonon rendszeresen vitorlázó barátnőm fejében, aki óvatosságból fél órával az út előtt bekapott egy Daedalont.

Nem bízom az óceánban"

– mondta. És maximálisan igaza volt, csak ezt az induláskor még nem tudtuk.

A Moby Dick nevű társaságot azori barátaink javaslatára választottuk, akik kétszer is túráztak velük – mint a kaland után egy nappal kiderült, mindkétszer tükörsima óceánon -, és szuper élményekben volt részük. A Tripadvisor minősítésük is fantasztikus. A barátaink mondták, hogy ez az egyik legbiztonságosabb társaság, mert a többi bálnaleső hajónak tudomásuk szerint nincs mélytengeri jogosultsága, csak a part mentén cirkálhatnak – ami viharban akár veszélyes is lehet –, ennek viszont van. Nem hiába szolgált a hajó több évtizeden át Flores és Corvo szigetek között.

Delfinek kergetőznek hajóval

Barbara Haligali (@haligalibarbara) által megosztott bejegyzés,

 

Az első hányásroham akkor tört rám, amikor kb. bő fél óra után megláttuk a delfineket, a kapitány leállította a motort, az orromat pedig megcsapta az üzemanyag bűze. Egy másodpercig tudtam csak azon morfondírozni, hogy micsoda környezetkárosítás és szemétség ez a vízi élőlényekkel szemben, ha ezt előre tudom, biztosan nem fizetek be, aztán a következő pillanatban már hánytam is bele a reggelim tartalmát az óceánba, ahogy ezt filmélményeim alapján adekvát hányásmódnak gondoltam. A kapitány viccelődött, hogy ne aggódjak, fogja a hátamat, nem eshetek be a delfinek közé, és adott egy üveg vizet. Gyanús lehetett volna, hogy úgy reagál a hányásomra, mintha épp eltüsszentettem volna magam, de ekkor még működött bennem a jó öreg áldozathibáztatás, és arra gondoltam, hogy biztosan én választottam ki rosszul a reggelimet. Az is átsuhant a fejemen, hogy oké, kijött a reggeli, nincs már szinte semmi a gyomromban, innentől jön majd az óceáni szafari. Mennyire naiv voltam! És ekkor még csak a négyórás túra első órájában jártunk.

A java, azaz a rémálom csak ezután következett, kiegészítve egy egyre terebélyesedő, kollektív hányásversennyel.

Innentől kezdve ugyanis eleinte minden egyes megállásnál (csak álló motorral szabad tengeri állatokat nézni, mondjuk a delfinek versenyt úsztak velünk) komolyan azt hittem, hogy a bálnák hangját hallom, de aztán rájöttem, hogy csak a hozzám hasonló tengeribeteg utasok garat- és gurgulamuzsikája az.

Hányás hányást követett, az emberek elgyötört tekintettel meredtek a semmibe. Nem vagyok benne biztos – és spoilerezni sem szeretnék -, de szerintem én nyertem a hányásversenyt, intenzitásban és gyakoriságban egyaránt. Pedig erős volt a mezőny, a huszonvalahány utasból úgy tizenöten voltak rosszul.

Az egész élethelyzet kicsit a szülés középső fázisára emlékeztetett, amikor a tudatállapot már módosult, a fájdalomérzet a még éppen elviselhető és az elviselhetetlen határán billeg, a kommunikáció tőszavakra korlátozódik, az ember vágyakozva gondol arra, hogy kiugrana az ablakon (esetünkben a hajóból) és átfut rajta, hogy ugyan, miért is vállalta önszántából mindezt. Csak az előbbi végén van egy fantasztikus, mindent felülíró output, az utóbbinál nincs. (Vagyis ha úgy vesszük, a szárazföld az.)

ocean_1.jpgAz óceán természetesen szép volt, bár ekkor ezt nem annyira tudtam értékelni

Időnként, amikor sikerült annyira összeszednem magam, hogy kommunikációs szintet ugorjak a „vizet” és „kösz”-ön kívül, elkurjantottam magam angolul és portugálul (néha magyarul is, ki tudja, miért), hogy menjünk már vissza! Így tett a mellettem az egész utat fekve töltő portugál srác is, aki csak azért egyenesedett fel néha, hogy egy újabbat hányjon, vagy, hogy ő is megpróbálja rávenni a kapitányt a fordulásra.

Volt egy időszak, amikor a barátnőm egyre sűrűbben és egyre határozottabb fellépéssel lépett oda a kapitányhoz azzal, hogy

a barátnőm beteg, forduljunk vissza!"

Erre válaszként újabb és újabb hányós zacskót nyomtak a kezébe, és azt kapta, hogy jó, csak még megnézzük a kék bálnát. Hányós zacskóból így egész szép kis gyűjteményre tettünk szert, mivel úgy a huszadik hányás után már nem volt erőm, hogy kivegyem a zsebemből, ahogy arra sem, hogy felálljak és kihajoljak a korláton. Ennek eredményeként az utolsó kb. négy-öt alkalommal kihányt epém a fedélzet padlóját színesítette. Ekkor már egy nő is könyörgött a kapitánynak, hogy forduljunk vissza.

A legénység azonban hajthatatlan maradt. Sőt, annyira izgalomba jött, amikor a delfinek után a közönséges barázdásbálnát -, majd a kék bálnát is sikerült becserkészni, mintha életükben először látták volna őket.

megfigyeles.jpgA személyzet két tagja keresi a bálnákat

Mindezek miatt én a négyórás túra első háromnegyed óráját tudtam csak élvezni valamennyire, a többi egy soha véget érni nem akaró szenvedés volt. Összesítve az első óra végétől a negyedik óra végéig pár perces szünetekkel folyamatosan hánytam, ha nem hánytam, akkor is émelyegtem, egyetlen percnyi megkönnyebbülést hozó szünet nélkül.

Egy fontoskodó, fitt és szemlátomást nagy óceáni tapasztalattal bíró francia utas tanácsolta először a barátnőmön keresztül, hogy csakis magam elé, a horizont aljára nézzek – később a kapitány is megerősítette ezt. Így aztán három órán át egyetlen egy pontot fixíroztam (mondjuk ez sem segített). A legnagyobb paradoxon az volt, hogy a horrorérzés mindig akkor váltott turbófokozatra, amikor odaértünk az állatok közelébe, a kapitány kikapcsolta a motort, a hullámok pedig elkezdték ide-oda lökdösni a hajót. Kb. így: érkezés a bálna kb. 100-200 méteres közelébe, motor ki, hányásverseny indul, utána többeknél hiperventilláció a motor bekapcsolásáig.

Annyira legyengültem, hogy arra nem volt erőm, hogy akár csak 20 fokkal a fix pontomtól odébb nézzek, ahol pl. valamikor a harmadik és a negyedik óra között felbukkant a nagyon ritka kék bálna vagy hogy kivegyem a zsebemből a fényképezőmet. Így maradtam le szinte teljes egészében az Éltre Szóló Élményről, noha mindvégig jelen voltam.

balna.jpgAz egész út során ezt az egy bálnafotót sikerült készítenem, még az első egy óra végén, közvetlenül a delfinek után

Emlékszem, tisztább perceimben az volt a vigaszom, hogy mennyire bölcsek voltunk, hogy mások kincset érő tapasztalatai alapján nem családilag fizettünk be, a kislányunkkal együtt. Azzal a képpel igyekeztem valamelyest javítani siralmas állapotomon, hogy elképzeltem, ahogy szeretteim eközben békésen játszanak az azori albérletünk kertjében.

Aztán azon is elmorfondíroztam, hogy örökre be kellene fejezni ezt a „nézzünk állatokat a természetes élőhelyükön” típusú turizmust. A bálnák maradjanak csak magukban az óceán mélyén, a zebrák az afrikai legelőkön, az amazonasi delfin az Amazonas folyóban; mi meg érjük be a szentjánosbogárral vagy a vaddisznóval, ha netán betévednek az utcánkba. Az eredmény tuti kevesebb stressz valamennyi résztvevőnek, kisebb környezetterhelés, végső soron boldogabb Föld.

Aztán amikor az a négy-öt utas, akit nem terített le a tengeribetegség, végre megnézte és lefotózta a kék bálna hátát, jött a megváltás: a kapitány végre bekapcsolta a motort, és elindultunk vissza, Sao Miguel szigete felé (én a visszaúton hánytam azért még hármat).

Az már az egész esemény megkoronázása illetve tragikomikus momentuma volt, amikor a kapitány egyszer csak a hajó orrába penderült, és egy bálnafajokat bemutató táblával a kezében lelkesen magyarázni kezdte, hogy milyen bálnákat és delfineket láttunk. A barátnőm szerint legfeljebb három-négy ember tudta követni a prezentációt. Nekem ebből egyetlen mondat jutott el a tudatomig, hogy az egyik bálnatípus garnélákat eszik (később, magamhoz térve el is döntöttem, hogy akkor én nem is eszem több garnélát, csak azt a maradék két dobozt, ami a mélyhűtőben van).

delfin_1.jpgDelfin (részlet)

A barátnőm az enyhébb partközeli hullámzásban valahogy összeszedte magát, és hátrament megnézni, mi a helyzet a taton. „Olyan volt, mint egy kórház: emberek feküdtek a földön, kába fejjel, itt-ott hányásfoltok” – írta le a látványt. Arra is remek hasonlatot talált, amit átéltünk: mint amikor elromlik a hullámvasút, és négy órán át nem lehet leállítani.

Az egész egy izgalmas tanulmányút lehetett volna egy pszichológusnak. A legmegdöbbentőbb nyilvánvalóan volt, az, hogy a kapitányt teljesen hidegen hagyta az utasok jólléte. Ignorálta az emberek szenvedését, és kihasználta, hogy ő dominálja a helyzetet.

A legénység egyik tagja egyszer állítólag ellenőrizte a pupillámat, illetve kaptam még egy flakon vizet tőlük, ennyi. A barátnőm – amikor még tudott járni -, a közönséges barázdásbálna után végigkérdezett minden, még nem tengeribeteg utast, hogy gond lenne-e, ha visszafordulnánk. A válasz egyöntetűen az volt, hogy dehogy, egy német férfi mondta is, hogy „persze, több mint eleget láttunk már, menjünk nyugodtan vissza a kikötőbe”. A kapitány viszont presztízsből vagy ki tudja miért, még ezután is ragaszkodott hozzá, hogy keressük meg a parti kollégák által a radaron észlelt kék bálnát „Ma az a ritka esélyünk adódott, hogy láthatunk kék bálnát” – csíptem el egy mondatát (delfincsorda és akár csak egyetlen bálna után sem kell visszaadniuk a befizetett pénzt az utasoknak). A francia utas is teljes izgalomba jött a kék bálnától, ami valahol érthető: becslések szerint már csak 5000-12 000 él a világon összesen. Amikor azzal próbálta vigasztalni a barátnőmet, hogy mindjárt megpillantjuk, ő már csak annyit tudott odamormolni neki, hogy

fuck the blue whale!"

Innentől kezdve a francia utas nem okoskodott többet.

Egyébként bár azt állítják magukról, hogy etikus bálnaleső társaság (egy következő posztban leírom, mik az etikus bálnales szabályai), ebben nem vagyok teljesen biztos. Az mondjuk látszott, hogy a hajón nem használnak radart vagy aktív szonárt, mert minden infót a kikötői kollégáiktól kaptak (a szonártól egyes bálnafajok abbahagyják a táplálkozást), illetve attól a két matróztól, akik két folyamatosan távcsöveztek. Ugyanakkor egyrészt szépen közrefogták egy másik hajóval a delfincsordát, ami tilos; és szerintem a kék bálnához az etikus határon belülre mentünk. Mondjuk az is igaz, hogy vízen nehéz megbecsülni a távolságokat, főleg félig öntudatlanul.  

Búcsúzóul egy coub egy szép szinkronugrásról

A legfőbb tanulság számomra az egészből az, hogy sokkal több szempontból érdemes mérlegelni, milyen szolgáltatást vesz igénybe az ember, mint ami elsőre látszik. Állítólag itt, Sao Miguelen a Villa Franco do Campo nevű kisváros bálnaleső társasága tényleg jó, tisztelik a természetet és az utasaikat is (tegnap megtudtam, hogy aznap, amikor mi mentünk, volt olyan bálnaleső társaság Ponta Delgadában, aki úgy döntött, nem hajózik ki). Én mondjuk nyugodt szívvel már nem merek ajánlani semmit ebben a témában. Vagyis egy dolgot mindenképp: bálnákat inkább a National Geographic-en vagy más hasonló csatornán nézzen minden felelős gondolkodású ember – garantáltan többet fog látni, mint egy bálnaleső túrán, ahol egy hatalmas szürke hát és egy nagy, kilőtt páraoszlop a maximum, néha egy-egy farokuszony. Amúgy meg hagyjuk békén a bálnákat, így is egyre fogyóban van a számuk az emberiség környezetromboló tevékenysége miatt.

(Ha követni szeretnéd a blogunkat a Facebookon - ahol néha még ennél is vidámabb posztok vannak - itt teheted meg!)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://haligali.blog.hu/api/trackback/id/tr8912545793