A januári érkezésünk óta motoszkált bennünk, hogy fel kellene gyalogolnunk Sao Miguel tetejére, az 1103 méteres Pico da Vara nevű csúcsra. Ráadásul ez az egyetlen olyan hivatalos túraút a szigetünkön, aminek nehéz a minősítése, minden más könnyű vagy közepes. Tegnap végre felgyalogoltunk szépen, egyszeri élmény volt, főleg, mert lent, a parton az emberek az óceánban fürdőztek, míg mi fent egy - vagy több - felhőben.
Fotó 1103 méteren, háttérben a csodálatos azori táj (Fotók: Haligali blog és Orsi)
Nos, nehéznek azután sem mondanánk, hogy gigantikus szélben felmentünk és lejöttünk, legfeljebb technikailag kicsit nehezebbnek a többi túraútnál, elsősorban a talaj nedvessége és lazasága miatt (eddig olyan 20 túrautat biztos bejártunk, nem dokumentáltam mindet, de igyekszem pótolni). Simán teljesíthető gyerekekkel is - jött is szembe egy család -, és ez eddig az egyetlen olyan túraút Sao Miguelen, ahol van értelme a magashegyi túrabakancsnak.
Algarvia nevű falunál kell felkanyarodni az országútról, és menni egy földúton egészen addig, ahol egyértelműen adja magát, hogy hopp, ott indul a túraút! Először egy cédruserdőn át halad, utána pedig vesz egy balkanyart és füves-bozótos területen folytatódik (részletes leírás itt).
Már az erdőben felhőben sétátunk, de ott még szélcsend volt, utána viszont úgy zúgtak át a fejünk fölött a nedves felhők, mint a híres azori sólyom (a szigetcsoport címerállata). Túráztam már felhőben sokszor, de nedves, 40-60-70 kilométeres széllel száguldozó, kb. 15 fokos felhőben még sosem. Szerencsére vittünk magunknak és a kislányunknak meleg ruhát, és szerencsére egy őrületesen stramm cimboranőnkkel mentünk fel, aki majdnem 700 kilométert gyalogolt tavaly az El Caminón, szóval fantasztikusan szórakoztunk mindahányan. Az egyetlen nehézség az volt, hogy a kislányunkat nem tudtuk sokszor kivenni, mert helyenként felmerült bennünk, hogy rohangálás közben egyszer csak elfújja a szél. De szuper kooperatív volt, és viháncolva élvezte ő is, noha kissé vizes lett az arca és a keze annak ellenére, hogy egész úton talán csak két csepp eső esett. (Ezen a videón tekinthető meg a szél rákattintva:)
A tájból sokat nem láttunk, de időnként egy-két másodpercre kiderült az ég, láttunk viszont szép madarakat; és két keresztet útközben, az egyiket - sajnos a kevésbé érdekeset - lefotóztam, a másik nem sokkal a csúcs alatt arra emlékeztet, amikor 1949-ben egy francia utasszállító repülőgép belecsapódott a hegybe. A katasztrófát a pilóta hibahalmozása okozta, aki egyebek mellett pontatlan helykoordinátákat adott meg a reptérnek (amit ráadásul össze is tévesztett a szomszédos szigetével). A balesetben egy csomó korabeli híresség meghalt, például egy Marcel Cerdan nevű középsúlyú világbajnok bokszoló, aki Edith Piaf szeretője volt; egy kanadai magazin vezetője és a Walt Disney Company akkori igazgatója.
Ez nem az a túra, amikor az ember percekig elidőzik a csúcson, ledobja a túrabakancsát és komótosan elfogyasztja a jutalomfalatkáit; mivel ott még erősebben fújt a szél. Csináltunk pár csúcsfotót; aztán villámgyorsan iramodtunk lefelé.
Ja, és 4-5 órás útnak írják oda-vissza; minket annyira hajtott a szél, hogy kb. három és háromnegyed óra múlva már lent is voltunk, és roppant elégedettek voltunk magunkkal.
Itt indul az út, szép cédruserdőben halad kb. egy kilométeren át (Összes fotó: Haligali blog és Orsi)
A cédruserdő üde és kicsit nedves
És pár méter után egy felhőben folytatódik
Aztán már csak mező van bokrokkal, kisebb fákkal
...és bizonyára a kilátás is szép, amiből csak apró példákat kaptunk
Gyalogolás felhőben 1.
Gyalogolás felhőben 2.
Gyalogolás felhőben 3.
Gyalogolás növényzetben
Gyalogolás felhőben 4.
FONTOS! Indulás előtt be kell jelentkezni egy mailcímen: itt. Ugyanitt érdemes csekkolni, hogy nincs-e épp lezárva a túraút, mivel nagy esőzések után lehetetlen felmenni, mert térdig süllyed az ember a sárba.
(Itt tudod követni a blogunkat a Facebookon, ahol olyan tartalom is van, ami itt nem jelenik meg.)