Egészen másról akartam írni egy villámgyors posztot - hirtelen rengeteg munkám felgyülemlett, mármint olyan, amiért pénzt kapok, nem a blog -, de aztán ma végre megfürödtem a 17 fokos óceánban, úgyhogy most erről lesz szó.
Itt senki sem fürdik épp, pedig legalább nyolcan voltunk egyszerre a vízben (Fotó: Haligali blog)
Ez rajtam kívül valószínűleg még pont öt embert érdekel, de azért rögzítem, hogy majd mondjuk három év múlva, amikor egy szétlégkondizott irodában ücsörgök ugyanezen a napon, legyen mit visszaolvasni (és vigasztalódni, hogy létezik másfajta nyár is a légkondis-főnökösön kívül).
Szóval ma kaptam pár munkára és pihenésre fordítható órát családtagjaimtól, és a reggelt azzal kezdtem, hogy egyedül (!) lementem a szokásos partszakaszunkra. (Visszalapoztam az időben, és rájöttem, hogy utoljára majdnem három évvel ezelőtt voltam egyedül vízparton akár csak egyetlen percet is, szóval duplán rögzítésre érdemes esemény ez.) A strandunkon eddig csak vágyakozással teljes irigykedéssel figyelgettem a fürdőzőket, akiknek a száma a kellemes langymeleg ellenére is csak lassan nő. Feltűnő viszont, hogy mennyire sok gyerek fürdik úgy pünkösd óta, még ilyen egyévesformák is.
Az volt a tervem, hogy a saját fürdésemmel kivárom a 20 fokos vízhőmérsékletet, biztos hamarosan eljő. Ám mivel az óceán tavasz óta egyetlen egy fokot melegedett, miközben bő egy hete nyár van, meguntam a várakozást, pláne, hogy már februárban itt vetítettem mindenkinek, hogy hamarosan megfürdök (akkor 16 fokos volt a víz).
Milyen volt?
Az első fél percet leszámítva - ekkor azt hittem, megfagyok - meglepően kellemes. Sokkal rosszabbra számítottam, mivel egyszer, amikor egy évet Salzburgban jártam egyetemre, megfürödtem a 15 fokos Wörthersee-ben, és akkor úgy éreztem, hogy a csontomig hatol a hideg, és azonnal leállnak az életfunkcióim. Lám, mennyit számít két fok!
Annyira bejött és annyira nem fáztam, hogy terveimmel (mártózás) ellentétben föl-le úszkáltam, lebegtem, nézelődtem, elúsztam a bójáig; és ruganyos karcsapások közepette figyelgettem azokat, akik nem mernek bejönni a vízbe (Mr Bean, tudom). A hangulatom pár napja kicsit nyomi, na, az is úgy lefoszlott rólam végleg, ahogy a bolhás kutyáról az összes élősködő, amikor sós vízbe ugrik. Aztán eldöntöttem, hogy mostantól minden nap úszok tíz percet és erre biztatom a kislányunkat is (nyilván, csak ha van kedve és nyilván csak a gyerekmedencében, karúszóval). Mr Haligalit nem biztatom erre, mert ő nem annyira szereti a hűvös vizeket.
Na, itt azért látszik, hogy mások is fürdenek
Ennyi. A végén még megkérdeztem az úszómestereket, hogy hány fokos a víz, mondták, hogy 17, de legjobb esetben is csak 18. Ismét éreztem a Mr Bean-i büszkeséget.
