Úgy döntöttünk, hogy a legkommerszebb kirándulással nyitjuk meg itteni túraéletünket (ha egyáltalán létezik itt olyan, hogy kommersz kirándulóhely), és túráztunk egyet a sziget nyugati részén lévő Lagoa Azul és Lagoa Verde (kék és zöld tó) nevű krátertavaknál. Légvonalban épp amögött a hegy mögött helyezkednek el, amire a nappalinkból rálátunk, de kocsit béreltünk (20 euró/per nap, innen), ami okos döntés volt, mert a táj tagoltsága miatt bő fél óra volt az út. (Persze csak miután el tudtunk indulni, mivel a nagyon kedves, ám feledékeny kölcsönzősök a fél órára lévő irodában hagyták a papírokat).

Király kilátás a Király kilátóból (Fotó: Haligali blog)

Már az autózás is elképesztő szép volt: sok legelő, aztán egyre több fenyő, elhagyott viadukt, a kőszegélyeknél rengeteg kála (ami úgy nő itt, mint nálunk a pipacs); aztán kiszálltunk a kocsiból a Vista do Rei (magyarul király kilátás, és tényleg király volt höhöhö) nevű kilátónál. Érdemes ezt választani kiindulópontnak, mert fel lehet mászni egy Monte Palace nevű elhagyott hotel emeleteire, és így még egzotikusabb az egész. Később kiderült, hogy a 70-es években épült, alig egy-két évig üzemelt ötcsillagos szálló épülete egészen bizarr látvány a zöld tájban, legalább annyira, mint rózsadombi SZOT-szálló csontváza.

Mi most nem másztunk fel a hotelre, inkább áttanulmányoztuk az infótáblát, és nekivágtunk a 2x6 kilométeres túraútnak, ami a könnyű besorolást kapta, teljes joggal. Végig lejtett, csodásan kitáblázva - eltévedni lehetetlen - és csak kb. 300 méter ment autóúton, amúgy egy széles, kocsival is járható földúton és legelők között vezetett, szinte végig a hegygerincen. (Itt a térkép, a Vista do Rei és a Sete Cidades közti hurkot tettük meg, oda- és vissza.)

Magyarország formájú odú magyar vándorral - elnézést a második rossz poénért! (Fotó: Haligali blog)

Az volt a célunk, hogy lemegyünk a Lagoa Azulnál, azaz a Kék-tónál fekvő faluba, Sete Cidades-be, eszünk valamit, téblábolunk a parton, keresünk egy játszóteret és még sötétedésig (ami itt kb. 6.20-kor van), visszaérünk a kocsihoz. Nagyjából így is történt. Bő kétórásnak írták az utat, mi valamivel kevesebb, mint két óra alatt tettük meg, és tényleg nagyon könnyű volt. Elég lett volna a sportcipő is, egyedül azon az öt méteren hálálkodtunk a túrabakancsunknak, ahol a szarvasmarhatartás folyományaként bokáig ért a sár.

Életem legszebb tehénportréja (Fotó: Haligali blog)
Lovasportréban még fejlődnöm kell, de legalább ő volt az első helyi lakos, akit majdnem teljesen megértettem. Mondjuk főleg csak kérdezett és minden jót kívánt + megengedte, hogy lefotózzam (Fotó: Haligali blog)

Haligali Junior négyhónapos kora óta túrázik velünk különféle eszközökben (először hodozókendőben, aztán csatos hordozóban, most ilyen háti hordozóban), fél- és másfél évesen az Alpokban is magashegyi túrázott, így általában partner az ilyen távokon, most sem volt ez másképp. Újabban csak annyi a különbség az őszhöz képest, hogy már (szünet nélkül) beszél, ezért állandóan társalogni kell vele, plusz kántálni a mondókákat, és sokkal nehezebben alszik be a sétálás ritmusára, mint régebben. Ja, és időnként ki kell venni, és hagyni szaladgálni, hogy rendben legyen a vérkeringése - de ez eddig is így volt.

Előtérben egy puklihegy, mögötte az óceán (Fotó: Haligali blog)
Ilyen egyszerű a túraút (Fotó: Haligali blog)

Maga az út legalább olyan szép volt, mint a célpont, a Lagoa Azul partja: zöld növényzet és legelők váltakoztak, balra kilátás az Atlanti-óceánra, jobbra a tavakra, csicsergő madarak, tehenek stb. És, hogy ne rontson bele ebbe az idillbe, az eső épp akkor kezdett esni, amikor leértünk az eszméletlen színekben játszó tópartra, ezért az utunkba eső első étterembe (Green Love) gyorsan be is rontottunk. Bár látszott, hogy tipikus turista-célpont, teljesen oké volt, mondjuk kicsit magasabb áron, mint a szokásos (szendvics kb két euró, nagyobb hamburger öt körül). Vicces elem az étlapon a felhívás, hogy aki komolyabb ételt szeretne, előző nap telefonáljon oda. Amúgy a februári időpont ellenére szinte tele volt, főleg külföldiekkel.

Ez a látvány fogadott minket a tóparton, de tényleg; a képen nincs semmilyen szűrő (Fotó: Haligali blog)

A tóparton kacsák, libák, madarak és a kislányunkat elbűvölő rákocskák szaladgáltak (minivideó itt). Az egyetlen szomorú dolgot az Azori Nemzeti Parkok információs irodájában hallottuk (az étteremtől pár méterre, ugyanolyan pavilonban, mint az étterem): a Kék-tóban még csak-csak lehet fürödni nyáron, de a zöldben semmiképp sem ajánlott, mert a tehenészgazdák a nagyobb fűhozam érdekében szétműtrágyázzák a földet, amit a talajvíz szépen belemos a tóba. Viszont lehet bringát bérelni és a tó egy részén biciklizni, a tóban kajakozni stb. És itt végre találtunk egy kellemes játszóteret is (amúgy Sao Miguel nincs túlságosan eleresztve játszóterekkel).

Már sajnos nem élt, amikor rátaláltunk, de a kollégája buzgón kaparászott a tóban (Fotó: Haligali blog)

A visszaút már valamivel sportosabb volt, pláne az elején az őrült meredek kaptató; aztán lankásan emelkedett végig, de összességében a visszaút sem volt vészes. Az utolsó egy kilométeren a giccsesen szép naplementében együtt sétáltunk egy helyi párral. A férfi nyolc perc ismeretség után közölte, hogy az apja nemrég halt meg, ezért üresen áll a Ponta Delgada határában álló háza, ami a lehető legrosszabb egy háznak, és emiatt szívesen ideadná nekünk pár hónapra ingyen (???). Leírta a mailcímét, ha netán úgy döntenénk, hogy élünk a lehetőséggel, búcsúzóul pedig adott pár kekszet és kiosztott két-két puszit mindenkinek.

Az elmúlt két évben játszótér-szakértő lettem, de ilyet még nem láttam sehol (Fotó: Haligali blog)

Aztán abban a pillanatban, ahogy megláttuk az autót, leszakadt az ég; már másodszor a túra alatt, tökéletes időzítéssel. Milyen giccses ez is.

(A blogot itt tudod követni a Facebookon, itt pedig még több kép!)