Van itt egy érdekes szokás nagyböjt idején, ami húsvéttal ér véget. A romeiros, azaz zarándokok – akik főleg Sao Miguel sziget lakói vagy innen elszármazottak – március legelejétől (hamvazószerdától) kezdve kis csoportokban járják körbe a sziget összes templomát az óramutató járásnak megfelelően, és pirkadattól alkonyatig gyalogolnak vallási dalokat énekelve.

Fotó innen

Legalább tíz ilyen csoporttal találkoztunk az elmúlt hetekben, de ennél sokkal többen cirkálnak (valahol azt olvastam, hogy olyan 2500 ember): tempósan ballagó férfiak, a sor elején egy-két fiú. Egyetlen olyan csoportot láttunk, ami nőkből állt - ők csak egy napon át gyalogolnak -, őket egy férfi vezette; mint megtudtam, az összes csoportot vezeti egy mester. Hogy kevés a női csoport, az egyrészt hagyomány, másrészt olyan szempontból nem meglepő, hogy a zarándokok nyolc nap alatt legalább 250-300 kilométert gyalogolnak esőben, viharos szélben, tűző napsütésben (ezek közül valamennyi gyakori tavasszal). A kezükben sokszor egy aranyszínű valamiben végződő botot láttam, amúgy a jellemző kép a rózsafüzér, a nyakuk körül egy oversize sál, a hátukon pedig kisebb hátizsák. Vannak csoportok, akiknek egységes a megjelenése (= hasonló mintás sál), másoknak kevésbé, mint a fönti képen.

Eleinte nem tudtuk, mi ez, csak megbabonázva néztük és hallgattuk az éneklő, kendős férfiakat; aztán megkérdeztük a helyi ismerősöket, majd az internetet is. Így lassan összeállt a kép.

Szervezett, kis csoportos katolikus zarándoklatokról van szó, aminek megvan a maga szigorú szabályrendszere. A Romeria hagyománya egyedülálló Sao Miguel szigetén, még a többi azori szigetre sem jellemző. A tizenhatodik század elejére nyúlik vissza, amikor az akkori fővárost, Vila Franca do Campót majdnem elpusztította egy földrengés. Ezt rövid időn belül több vulkánkitörés is követte. Sokan meghaltak, a túlélők a teremtőhöz fohászkodtak, a férfiak pedig, hogy megmutassák alázatosságukat és odaadásukat, kis csoportokban felkerekedtek és minden faluban imádkoztak.

Bár vulkánkitörések ma már nincsenek, a Romeira résztvevői manapság is hűen követik a hagyományokat, és ugyanúgy gyalogolnak, mint őseik – leszámítva, hogy akkoriban nem voltak ilyen jól kialakított sportcipők, és feltételezem, hogy a csoportot záró zarándokok kendőjén fényvisszaverő csík sem. A többi ugyanaz: nem visznek magukkal ételt vagy pénzt, keveset beszélnek, sokat imádkoznak és ha éjjelre épp nem fogadja be őket senki, akkor a templom padlóján alszanak. De általában befogadják őket mindenütt, és ilyenkor megadják nekik a tisztelet: a legfinomabb ételeket főzik nekik, testvérnek szólítják őket és ágyakban vagy szivacsokon szállásolják el őket. Általában csak napkeltéig alszanak és jelenlétük áldást jelent a ház lakóinak.

Fotó innen

Mi nem mertük megszólítani őket, köszönni is csak egyszer mertünk - utóbb kiderült, nagyon helyesen. A rengeteg gyaloglás során a zarándokok meditatív állapotba kerülnek, elmélyednek a belső világukban és/vagy a hitükben - gondolom, olyasmi lehet ez, mint egy teljesítménytúra, kiegészítve vallási érzülettel.

Akkora intézmény ez a szigeten, hogy Ponta Delgadában, a fővárosban például óriásplakáton hirdetik, hogy az autósok vigyázzanak az út szélén haladó zarándokokra. Nagyjából ennyi, ez itt a romeirók hivatalos oldala, itt egy leírás a hagyományról, itt pedig egy angol nyelvű videó olyan kanadai emigránsok zarándoklatával, akik a nagyböjt idejére érkeztek vissza szülőföldjükre:

 (Itt tudod követni a blogot a Facebookon, ahol olyan kontent is van, ami a blogban nem jelenik meg.)