Egy hónapja vagyunk az Azoti-szigetek legnagyobbikán, Sao Miguelen, és alapvetően minden nagyon bejön, de van pár dolog, ami nem. Itt az első tetszik-nem tetszik, amit továbbiak követnek majd.

Ponta Delgada (Fotó: Haligali blog)

Tetszik: a táj. Kb, ugyanaz van, mint Izlandon (laktam ott fél évet): vagyis bárhol lép ki az ember az ajtón, mindenhol lenyűgöző.

Nem tetszik: a járdák, pontosabban, hogy alig vannak. Vagy ha vannak, sokszor akkor sem szélesebbek húsz centinél. Egymás mellett andalogni csak kivételes esetekben lehet; kerekesszékkel vagy babakocsival a legtöbb település járhatatlan, mi nem is hoztunk magunkkal babakocsit (aztán vettünk egyet, de két nap után visszavittük). Gyakori az az építészeti bravúr is, hogy mondjuk 18 méteren át van járda az egyik oldalon, aztán beletorkollik egy házba, aztán a másik oldalon van, de egy idő után inkább ott sincs, és akkor mondjuk tíz méteren át nincs sehol járda, vagy csak akkora, ami egy tengerimalacnak elég.

Tetszik: az emberek végtelenül jóindulatúak, segítőkészek vadidegenekkel is. Olyan gesztusaik vannak, ami elképzelhetetlen nemcsak Budapesten, de a kontinens 99%-án. Írok majd erről bővebben is.

Nem tetszik: a buszos infrastruktúra. A fővárosba, Ponta Delgadába mindenhonnan el lehet jutni, de a települések közti összeköttetés elég gyatra. Hiába lenne dolgod mondjuk négy faluval odébb, a busz csak a harmadik faluig megy el, noha megy tovább ugyanaz a főút, nincs semmi racionális oka, hogy ne menjen tovább a busz is. Az mondjuk tök jó, hogy pár perces késésnél többel eddig nem találkoztunk.

Tetszik: az itteni tél. Nyilván nem rohangálunk egy szál fürdőruhában, mivel az éghajlat inkább óceáni, semmint szubtrópusi, de a legdurvább éjjeleken is csak 13 fok volt, ellenben kora délután gyakori a 20-22 fok. Mondjuk az eső sem ritka, viszonylag sokszor fúj a szél; de még mindig sokkal többször van kellemes, a magyarországi áprilisra emlékeztető időjárás január-februárban, mint szürkeség és eső. Ja, és reggel és este bódító a virágillat (csomó minden virágzik most is, például a narancsfa, ami érik is egyúttal - ki érti ezt?).

Virágágyás az azori kormány székhelyéül szolgáló Palácio de Sant’Ana mögött, ami egy szép nagy kertben (Jardim de Santana) van, ami két euróért látogatható  (Fotó: Haligali blog)

Nem tetszik: a rengeteg műtrágya mindenütt. Nemcsak a szaga idegesítő, hanem a tudat is, hogy a tehenek miatt szétműtrágyáznak mindent.

Egy kis műtrágya, amit kihordott az esővíz a legelőről a túraútra (Fotó: Haligali blog)

Tetszik: sok helyen láttuk, hogy zacskóban zsömlét akasztanak kilincsekre, még városokban is, nemcsak a közmondásosan összetartó falvakban. Van pár szolgáltató, akik kis furgonokkal házhoz viszik a pékárut, és ha nincs otthon a megrendelő, ráakasztják a kilincsre. Főleg idős emberek élnek vele. Milyen klassz, hogy nem lopják el.

Kilincsre akasztott zsömlék (Fotó: Haligali blog)

Nem tetszik: rengeteg az elhagyott épület. Ennek a pontos okát még nem ismerjük, de szinte biztos, hogy a két nagy emigrációs hullám. Több azori ember él Amerikában, mint itt, a szigeteken.

Tetszik: a legtöbb elhagyott épületbe be lehet menni, és elképesztő látvány, ahogy a természet visszafoglalja őket.

A természet elég gyorsan bekebelezi az elhagyott házakat (Fotó: Haligali blog)

Nem tetszik: alig vannak játszóterek, és azok is mintha mind 2010 óta épültek volna. A Budapesten gyakori, életkor szerint bontott játszóterek itt ismeretlenek. Általában azori játszótér = egy vagy két hinta és egy csúszda. Ha még egy plusz objektum is van ezek mellett, az már őrületesen nagy szám.

Tetszik: a napi menük (prato do dia) intézménye (mindig 5-7 euró között). A kedvenc helyünkön, pár méterre a lakásunktól lévő kifőzdében például 5 euróba kerül és mindig 1) hatalmas adag 2) tele van a hely 3) pokróc a tulaj stílusa (ez ugye, mint korábban írtam, itt amúgy nem jellemző) 4) fél grillcsirke, fürj vagy tőkehal is volt már ebédre. A napi menü mindenütt elterjedt, a menő éttermektől a snack bárokig. Eddig három pazar éttermet találtunk Ponta Delgadában, amikről majd részletesebben is írok.

Most pedig a prato do dia előtt tisztelegve hallgassuk meg ezt a csodálatos (vicceltem) Nótát a Sao Paulo-i (tehát brazil) Tiao Carreiro e Pardinho szerzőpárostól:

(Itt tudod követni a blogot a Facebookon, itt pedig jönnek a képek)