Egy hónapja vagyunk az Azoti-szigetek legnagyobbikán, Sao Miguelen, és alapvetően minden nagyon bejön, de van pár dolog, ami nem. Itt az első tetszik-nem tetszik, amit továbbiak követnek majd.

Ponta Delgada (Fotó: Haligali blog)

Tetszik: a táj. Kb, ugyanaz van, mint Izlandon (laktam ott fél évet): vagyis bárhol lép ki az ember az ajtón, mindenhol lenyűgöző.

Nem tetszik: a járdák, pontosabban, hogy alig vannak. Vagy ha vannak, sokszor akkor sem szélesebbek húsz centinél. Egymás mellett andalogni csak kivételes esetekben lehet; kerekesszékkel vagy babakocsival a legtöbb település járhatatlan, mi nem is hoztunk magunkkal babakocsit (aztán vettünk egyet, de két nap után visszavittük). Gyakori az az építészeti bravúr is, hogy mondjuk 18 méteren át van járda az egyik oldalon, aztán beletorkollik egy házba, aztán a másik oldalon van, de egy idő után inkább ott sincs, és akkor mondjuk tíz méteren át nincs sehol járda, vagy csak akkora, ami egy tengerimalacnak elég.

Itt jön Mr Haligali első posztja egy érdekfeszítő témáról: lakáskeresésünk története az Azori-szigetek legnagyobbikán, Sao Miguelen.

Gondolom, senki nem fogja döbbenetében elejteni a telefonját, amikor azzal a bölcsességgel találkozik, hogy

lakást találni soha nem egyszerű.

És akkor sem kezd hangosan hümmögni, ha azt olvassa,

kisgyerekkel pláne nem.

Még mindig nem keresi izzadó ujjbegyekkel a „megosztás”-gombot, ha ezután még hozzáteszem:

egy olyan helyen, ahol először jár az ember és nincs egyetlen ismerőse sem, pláne-pláne nem.

Egy szép példa az igényesen befotózott hirdetések közül (Forrás: Internet ;)

Viszont minden ilyen okosság érdekes részletekből tevődik össze, nekünk az Azorin a következő nehézségekkel kellett megküzdenünk:

Utálok pazarolni, főleg ételt. Amióta gyerekem van, még jobban utálok pazarolni (ezért bizonyára a Magyar Államkincstárnak is hálás lehetek, hiszen az elmúlt hónapokban ő is erre kondicionált szerény, szimbolikus juttatásaival). Igyekszem hát nem pazarolni, inkább adni egy második esélyt a konyhai maradékoknak valamint hónapok óta arról tréfálkozunk Mr Haligalival, hogy Maradékok művészete címmel kellene szakácskönyvet írnom. Specialitásom a mindenféle maradék felhasználásával készült hamis rizottó, de például zabkreációkkal és frittátákkal is sokat szoktam kísérletezni.

Fotó: Haligali blog

Ellenben nincs elég gasztroönbizalmam, így a Maradékok művészete szakácskönyv egyelőre marad fantazmagória, ide viszont posztolok néha ilyen jellegű képeket rövid szövegekkel (elsősorban magamnak, hogy meglegyen).

Úgy döntöttünk, hogy a legkommerszebb kirándulással nyitjuk meg itteni túraéletünket (ha egyáltalán létezik itt olyan, hogy kommersz kirándulóhely), és túráztunk egyet a sziget nyugati részén lévő Lagoa Azul és Lagoa Verde (kék és zöld tó) nevű krátertavaknál. Légvonalban épp amögött a hegy mögött helyezkednek el, amire a nappalinkból rálátunk, de kocsit béreltünk (20 euró/per nap, innen), ami okos döntés volt, mert a táj tagoltsága miatt bő fél óra volt az út. (Persze csak miután el tudtunk indulni, mivel a nagyon kedves, ám feledékeny kölcsönzősök a fél órára lévő irodában hagyták a papírokat).

Király kilátás a Király kilátóból (Fotó: Haligali blog)

Már az autózás is elképesztő szép volt: sok legelő, aztán egyre több fenyő, elhagyott viadukt, a kőszegélyeknél rengeteg kála (ami úgy nő itt, mint nálunk a pipacs); aztán kiszálltunk a kocsiból a Vista do Rei (magyarul király kilátás, és tényleg király volt höhöhö) nevű kilátónál. Érdemes ezt választani kiindulópontnak, mert fel lehet mászni egy Monte Palace nevű elhagyott hotel emeleteire, és így még egzotikusabb az egész. Később kiderült, hogy a 70-es években épült, alig egy-két évig üzemelt ötcsillagos szálló épülete egészen bizarr látvány a zöld tájban, legalább annyira, mint rózsadombi SZOT-szálló csontváza.

Minden értelemben viharos hét van mögöttünk, napokig tartó szeles-esős viharral, ráadásul ez volt az első hét az új otthonunkban, ahol a vihar miatt állandóan akadozott az internet, az eső miatt a séták akadoztak, ami miatt a berendezkedés akadozott, Ám mindezek ellenére ezt a szép heti linkcsokrot mindenképpen át szeretném nyújtani a kedves olvasóknak.

Vécé-felirat exkluzív környezetben Fotó: Haligali blog

Webkamerák az Azori-szigetek mind a nyolc szigetéről. Ismerek olyan embert, aki mindig ezeken lóg, és egyebek mellett azt figyelgeti, mikor hova futnak be az óceánjáró hajók.

Fantasztikus oldal az Ugly Produce is Beautiful fantasztikus Instagrammal: az élelmiszer-pazarlásra hívja fel a figyelmet, semennyire sem didaktikusan; épp ellenkezőleg: csodálatos food-designnal. Arra biztatnak, hogy mindenki vásároljon csúnya zöldséget és gyümölcsöt, hogy ezzel tegyen jót a Földnek. Tök jók a receptek is!

Végre találtam egy klassz portugál gasztroblogot, ráadásul a szerző a bemutatkozásban megemlíti - ami engem is irritál, vagyis -, hogy utálja a tökéletlenül kidolgozott és/vagy hibás recepteket (ami persze mindig csak időközben vagy a kajakészítés legvégén derül ki, miután az ember egy csomó idejét elpazarolta). Még recept-tesztelőket is alkalmaz azért, hogy ő ezt elkerülje - hát nem szimpatikus? Ráadásul azori származású és még a depressziójáról is ír. Mindezt angolul!

Egy Hírcsárdához hasonló Postillion nevű német álhíroldal csinált egy vicces geget (itt németül, itt angolul) Trumpnak címezve. Az amerikai elnök mexikói határra szánt kerítését tervezte meg úgy, mint egy IKEA-bútort, Börder Wåll néven. Annyira menő lett, hogy még a Dezeen is szemlézte, feltüntetve persze, hogy kamu az egész. Kár, hogy nem az IKEA csinálta, de így se rossz. (Régóta mondogatom, hogy létezik német humor, tessék.)

Miért nem jó, ha a gyerekek tévéznek vagy számítógépeznek? Az egyik legismertebb német (már megint német) agykutató és neuropszichológus mondja el közérthetően (magyarra lefordítva). Szerinte az lenne az üdvös, ha a gyerekek az iskolakezdés előtt egyáltalán nem kerülnének kapcsolatba a tévékészülékkel vagy a számítógéppel. Az interjúból az is kiderül, miért énekel az ember, amikor lemegy a pincébe. Nagyon érdekfeszítő és meggyőző cikk (nem vadiúj, de lesz még ilyen itt).

A Metropolitan Museum of Art 375 ezer különböző korú és műfajú műalkotást digitalizált és tett közkinccsé, és arra buzdít mindenkit, hogy nyúljon csak hozzájuk bátran (amúgy ez már a sokadik ilyen lépésük). Akit az ilyen dolgok érdekelnek, ezt is nézze meg.

Neonreklámok Budapesten. Bauer Sándor fotóriporter húszezer negatívból álló fortepanos hagyatékából jelent meg egy remek válogatás az Indexen. Kár, hogy ezekből már szinte semmi nem látható.

Ahogy az előző linkcsokorból talán kiderült, szeretem az olyan gyerekkönyveket, amik 1. valamilyen életkori nehézséget dolgoznak fel okosan 2. vizuálisan elfogadhatók 3. netán még a szülőknek is bejönnek. Oliver Jeffers: A pingvin és a kisfiú című könyve a szorongásokról szól (köztük a szeparációs szorongásról) és már egy ideje szemeztem vele angolul, de hopp, itt a magyar kiadás.

Végül egy vadiúj drónos videó a Sao Miguel nevű szigetről, ahol élünk. Az alákevert zene olyan, mint mondjuk  Trónok harca sorozatzene feat Vangelis, úgyhogy mindenképp elnémítva nézzétek meg! Kellemesen andalító:

Egy csomó családi program-címkével ellátott időtöltéssel szerintem az a helyzet, hogy a gyerekek valószínűleg élvezik, a felnőtteknek viszont csak egy kicsit érdekesebb, mint a hetvenötödik nap a játszótéren. A lisszaboni óceánárium kivétel ez alól. Itt életkortól függetlenül tör ki a lelkesedés, a látvány ugyanis minimum lenyűgöző.

Két gyerek és két felnőtt lelkesedik (Fotó: Haligali blog)

Hét és félmillió liternyi sós vízben úszkálnak a halak egy gigaakváriumban, plusz 29 kisebben, A központi akvárium - ami Európa legnagyobb beltéri akváriuma - az óceánokat szimbolizálja, köré épül négy kisebb akvárium, ahol az észak-atlanti régió, a Csendes-óceán, az Antarktisz és az Indiai-óceán állatvilága látható. Vannak itt vízparti emlősök és vízimadarak (pl. pingvin) is, de az abszolút sztárok itt a halak és rokonaik (összesen nyolcezer élőlény éldegél ezen a húszezer négyzetméteren, ötszáz különböző növény-és állatfaj).

Elképesztő: pár napja fotózta a középső képet rólam Mr Haligali Ponta Delgada belvárosában, most meg elém dobta az internet ezt a 2015-ös interjút. Amúgy a megjelenésekor olvastam, csak azóta elfelejtettem. A lényeg, hogy ezt a graffitit egy Lara Rodrigues nevű nagymama és ugyancsak 60pluszos kolléganői, a Graffiti nagymamák nevű csoport készítették. Fantasztikus! Ők az új példaképeim!

Szuper interjú, olvassátok el! Azonnal megváltoztatja az öregedéssel kapcsolatos előítéleteket.

Így néz ki az utcán, Ponta Delgadában (Fotó: Haligali blog)

Így és így néz ki emberalakkal (Fotó: Haligali blog)

És így néz ki a készítő (ez szerintem nem ugyanaz a graffiti, de nagyon hasonló) (Fotó: a belinkelt cikkből)

(Ha követni szeretnéd a blogot, itt tudod megtenni, itt pedig még több kép az Instán.)

Sosem gondoltam, hogy valaha lelkendező szöveget fogok írni egy plázáról, de most mindjárt ez történik. Úgy látszik, ilyen banális élmény miatt is el kellett utaznunk ide, az Atlanti-óceán kellős közepére.

Az Azori-szigetek legnagyobbikán, Sao Miguelen van a szigetek közigazgatási központja, Ponta Delgada, amiben van egy pláza (szerintem kb. az egyetlen Lisszabon és New York között). Eszembe se jutott volna felkeresni, ha az érkezésünk után nem sokkal tönkre nem megy a közel húszéves futócipőm, amit még Minnesotában vettem nagyon fiatalon, aztán majdnem két évtizedre elfelejtettem, aztán hirtelen eszembe jutott, most meg hopp, tönkrement. De elég a gasztroblogok receptfelvezetéseit meghazudtoló oldalági sztoriból, térjünk a tárgyra.

Nem biztos, hogy minden héten, de időnként összegyűjtöm azokat a dolgokat, amiket a neten láttam és tetszettek. Íme az első linkcsokor:

Fotó: Haligali blog

A Passion Passport Instagramja utazók és mondjuk, hogy felfedezők gyűjtőoldala. A #passionpassport taggel bárki feltöltheti bombasztikus utazós képeit.

Előttünk pár nappal járt épp ezen a szigeten Harkányi Árpád és felesége. Ők azok, akik egy gigahosszú világjárást toltak nászút gyanánt. Írtak egy beszámolót, amiben nekünk is volt pár új infó. 

Kezdésnek épp megfelelő cikk az azori konyháról

Pernilla Stalfelt svéd szerző gyerekkönyvei, aki a legrázósabb témákat dolgozza fel gyerekeknek, elképesztő bátorsággal, ötletességgel és humorral. (Itt egy kritika róla, itt pedig egy 15 perces videó, amiben dánul végigmutogatva olvassák fel az egyik könyvét - úgy is szórakoztató, hogy egy szót sem értek belőle.)

Ez a pompás magyar mini designcég, ami hulladékminimalizálással és csupa természetes alapanyaggal dolgozva készít környezetbarát bútorokat. Ja, és emberbarát is, nincs benne semmi káros anyag.

Egy app, amivel pikk-pakk digitalizálhatod a papírképeidet (még nem töltöttem le, ha valakinek van tapasztalata róla, kommenteljen!)

Az egyik kedvenc rendezőm, az iráni Asghar Farhadi, most Az ügyfél című filmjét jelölték az Oscarra a legjobb idegen nyelvű filmek között (pazar film, akárcsak a Nader és Simin – Egy elválás története, érdemes megnézni mindkettőt). Aztán ez a hirtelenszőke amcsi elnök vízumtilalmat kiáltott ki egyebek mellett az irániakra, majd Farhadi esetében a tilalmat feloldották, mire ő közölte, hogy most már megtehetné, akkor se utazna el az Oscar gálára. A New York Times-ba írt egy ilyen kulturált, okos indoklást.

Olyan olcsó itt a yamgyökér, mint a krumpli. Ezt a végtelenül egyszerű, és finom receptet szépen meg is csináltam. A yamgyökér édesburgonyával is helyettesíthető.

A braziloknál a mobiltelefon celular, a portugáloknál telemóvel; a brazil fagyi sorvete, Portugáliában gelado. Még néhány különbség itt.

És ez a fantasztikus videó, ami összecseng Farhadi szövegével és ami alapvetően egy dán tévécsatorna (!) reklámja (!). Direkt nem hasonlítom össze a magyar tévécsatornák szellemiségével háháhááhháháá. (Amúgy csak engem emlékeztet a szintén dán Dogville-re?)