Az Azori-szigetek nem az a klasszikus kényelmi desztináció, főleg nem gyerekkel (a nyarat kivéve). A következők miatt:

• sokat esik
• sokat fúj a szél (szinte folyamatosan)
• a lakóházak többségében nincs fűtés
• az óceán nyáron se melegebb 22-23 foknál
• a termálvizek egy részét csak a nagyobb gyerekek tudják igazán élvezni
• alig van játszótér
• homokos tengerpartból sincs sok
• állatkert és vidámpark nincs (oké, van az ingyenes Parque Zoológico da Vila da Povoacao nevű állatkert Povoaco központjában, de az fényévekre van attól, amit ma modern állatkertnek nevezünk: jó sok rács, egy-két majom, páva, papagáj. Mondjuk egy kétévesnek így is bejön, az állatvédők ugyanakkor folyamatosan be akarják záratni.)
• ahogy DM és Rossmann sem
• a járdák gyakran olyan keskenyek, hogy legfeljebb egy sünpár férne el rajtuk
  
  Meta-rét kisgyerekkel Furnasban, a Terra Nostra parkban (Fotó: Haligali blog)

A sportos vagy túrázni kedvelő családoknak viszont a lehető legtökéletesebb célpont, mert

• rengeteg a könnyű vagy közepes, pár órás túraút
• mindenhol elképesztően szép és érdekes a természet
• nincsenek veszélyes állatok (se pók, se kígyó, se skorpió, se nagyobb emlős)
• háziállatokat viszont úton-útfélen lehet látni. Főleg tehenet (mindenhol), de lovat, kecskét és baromfit is
• az azori emberek végtelenül barátságosak a gyerekekkel
• szinte biztosan lehet látni bálnát. Jó eséllyel mindenféle más tengeri élőlényt is
• lehet, hogy az egészen kicsiknek még nem élvezhető, de fantasztikusak a termálvizek

Ezért az Azori-szigetek szerintem vagy egészen kicsi korban, amikor a kisdednek még nincsenek nagy igényei (és mondjuk csatos hordozóban órákon át jól szállítható a szülő testén); vagy kb. kétéves kortól kezdve pompás célpont gyerekkel. Persze csak abban az esetben, ha egyetlen családtag sem utálja az esőt és a szelet valamint ha tisztességesen felkészül néhány vízálló-fülvédő ruhadarabbal.

A lehető legnagyobb jóindulattal mondom, hogy aki érzékeny a szeszélyes időjárásra, az ne az Azori-szigeteket válassza a családi utazás célpontjául (vagy kizárólag július-augusztusban), sokkal jobb tipp helyette Madeira, a Kanári-szigetek, Mallorca vagy Menorca.

És akkor több olvasói levélben feltett kérésnek eleget téve írok pár kiemelkedően gyerekbarát (vagy mondjuk, hogy családi) helyszínről, egyelőre Sao Miguel szigetre koncentrálva. A lista elején a főváros, Ponta Delgada áll, utána jön a vidék. A gyűjtést folyamatosan bővíteni fogom.

 1. Jardim António Borges - és a benne lévő játszótér

Fotó: Haligali blog

Ez a kedvenc helyszínünk Ponta Delgadában; egy nagy, ingyenes park. Csodálatos kb. 2-10 éves korig élvezhető mini játszótér, trópusi növények, mini bambuszerdő, alagutak, hidak, kilátó, virágok, gigantikus fikuszfa megmászható gyökerekkel (lásd fotó), tavak, kacsák és kávézó (valamint ingyen Wifi a parkban, de nekem az valamiért nem működik).
Ingyenes.

Ez itt egy hangulatposzt kutyás fotókkal, a cím kis karikatúra.

A sztori megrázóan izgalmas: Sao Miguel sziget dél-nyugati csücskében található egy Mosteiros nevű tüneményes kis falu, hangulatos, fekete homokú stranddal. Amikor a minap elkirándultunk oda, előbb egy, aztán két kutya ugatta az óceánt. Nagyon kitartóak voltak, és bár nem vagyok egy Csányi Vilmos, távcsövemmel és szabad szemmel azt figyeltem meg, hogy egymást is ugatták. Hogy miért, arról megkérdeztem az internetet, de nem adott választ. Lehet, hogy Csányi Vilmost is meg kellett volna kérdeznem.

Íme a sztori fotókon:

Itt a zsömleszínű, sántító kutya ugatja kitartóan az óceánt
Aztán megjelent a fekete kutya, akivel elkezdték kergetni egymást

Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet Takács Gábor Baranya megyei fotóstól, aki eltöltött egy éjszakát a Pico szigeten található Pico vulkán csúcsán, ami 2351 méterével nemcsak az Azori-szigetek legmagasabb pontja, hanem egész Portugáliáé.

Mi ebben olyan érdekes? Egy csomó minden. Mi is készülünk oda, és bár az Alpokban vagy a Magas-Tátra egyes részein simán felvinnénk ilyen magasságba a kislányunkat, ide nem visszük, mert egyrészt nehéz a terep (nem ferrátás, csak nehéz, néha négykézláb kell mászni), másrészt, ha elromlik az idő, még a sűrű póznákat sem lehet látni, és akkor szinte lehetetlen letalálni a hegyről. Nem véletlen, hogy mindenkinek be kell jelentkeznie indulás előtt egy látogatóközpontban, és az sem véletlen, hogy GPS-szel indítanak útnak minden túrázót. Ahogy az sem véletlen, hogy még egy nagyon edzett azori cimbora azt mondta, hogy legközelebb csakis vezetővel menne fel.

A Pico csúcsa a távolból. A hegycsúcs legtöbbször felhőbe burkolózik

És most itt van Takács Gábor története a hegyről, amit engedélyével most közkinccsé teszek a fergeteges fotóival együtt. Annál is inkább, mert nagyon aktuális az egész, mivel még bő két hétig látható A Zengő lábától a vulkánok földjéig című kiállítása az Azori-szigetekről (infó itt - ha otthon lennék, csak ezért tuti elutaznék Hosszúheténybe!). Gábor egyébként úgy került a hegy tetejére, hogy a Picón rendezett Azores Fringe Festival meghívott kiállító művésze volt 2016-ban, miután megnyerte az egyik fődíjat. Már önmagában az elég izgalmas volt, hogy a háromgyerekes apának kis híján le kellett mondania az utat, de végül sikerült eljutnia Picóra. Az igazi kalandok értelemszerűen csak ezután kezdődtek.

Már majdnem az ittlétünk felénél járunk. Egy kardszárnyú delfin sebességével telik az idő, elképesztő. Itt az aktuális tetszik-nem tetszik.

Tetszik: A közbiztonság. Rendőröket eddig talán kétszer láttam, őket is autóban, ami nyilvánvalóan önmagáért beszél. Van olyan sziget, ahol nulla a bűnözés, Sao Miguelen kb. annyi, hogy nyáron van néhány turistákra szakosodott zsebtolvaj. És az mennyire menő, hogy a börtön Ponta Delgadában a tengerpartra néz, ráadásul mintha If várának testvére lenne! (Felmerül persze a kérdés, hogy ha alig van bűnözés, ki van a börtönben?)

Kép innen

Nem tetszik: Nagyon sok helyen a kutya = az ember legjobb barátja ingyenes őrző-védő szolgálat. És ez még hagyján: miközben Skandináviában már büntetik azt, aki láncra verve tartja a kutyáját - Magyarországon tudtommal két éve van napirenden egy hasonló törvény, de ha tévednék, kommenteljen valaki -, itt ez a világ legtermészetesebb dolga. Nagyon sok olyan kutyát lehet látni, főleg vidéken, akik jó eséllyel soha életükben nem hagyták el azt a 2x5 méteres sávot, amit a gazdáik élettérként kijelöltek nekik. Az ilyen kutyák nemcsak boldogtalanok, hanem potenciális veszélyforrások is, ha egyszer mégis elszabadulnak. 

Itt vendégeskedik nálunk Melinda, aki egyrészt remek fotós (és kétnyelvű blogot ír), másrészt körbeutazta a Földet, harmadrészt pár hetet az egyik azori szigeten, Faialon önkénteskedett és most éppen hazafelé tart. Így nyilvánvaló volt, hogy a látogatására időzítjük az aktuális autóbérlésünket (amit ezúttal kisebb pepecselés előzött meg, mert a legtöbb kölcsönzős már kiadta az összes normális árú kocsiját. Amit végül találtunk, ott egy mamlasz kölcsönzőst fogtunk ki, aki elfelejtette elolvasni a mailemet, ezért nem hozta házhoz a másnapi induláshoz az autót, de végül épp ez lett a szerencsénk, mert kárpótlásként jobb kocsit kaptunk eggyel alacsonyabb kategória áráért. Ilyen aranyosak ezek az azori emberek. Amúgy ha valaki épp május végéig jönne, annak idelinkelem ezt a kölcsönzőt, mert júniusig nyomott áron dolgoznak.).

Szóval lett végül kocsi, és a kirándulás egyik napján visszatértünk Furnasba (arról külön posztban lesz szó, itt az első látogatásunk leírása), a másik napon pedig klasszikus autós kirándulást toltunk. Végre kilátszott a felhőkből a Lagoa do Fogo nevű krátertó, ezért volt értelme odaautózni - olyankor nincs értelme, amikor felhő borítja a kráter peremét, mert akkor garantáltan láthatatlan a tó, márpedig eddig többnyire felhő borította. Most nem túráztunk le a partjára, csak megálltunk pár helyen, de a májusi vendégeinkkel (helló Dóra!) letúrázunk majd.

Erről a hétvégéről is csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, de ezt egyszer már kimaxoltam, így most jöjjön egy képes beszámoló.

(Fotó: Egyed Melinda - Mind the Map blog)

Ez itt a Lagoa do Fogo (vagy ha én lennék Verne Gyula, azt mondanám: a Tűztó) Melinda fotóján. Épp elmélyülten bámulom a tavat a Miraduro da Lagoa do Fogo nevű kilátóból. Azért érdemes megjegyezni, hogy pont onnan, mert van pár kilátó a tó körül, és mert innen például le is lehet túrázni a partra, elég meredek úton, aztán vissza a kocsihoz. (Van körtúra is, annak itt a hivatalos leírása.)
(Fotók: Haligali blog)
A tudásmorzsák szerelmeseinek: ez Sao Miguel harmadik legnagyobb tava, 575 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik és 1563-ban keletkezett egy vulkánkitörés következtében. Természetvédelmi terület, szerencsére nincs lakott település a partján, mindezek miatt madárparadicsom és tele van endemikus növényfajjal.

A leggyakoribb kérdés, amit kapunk amellett, hogy a szigetünkön hol lehet legolcsóbban autót bérelni (itt), az az, hogy miért nem látható a gyerekünk a blogban (oké, utóbbit főleg ismerősök kérdezik). Mármint rendesen, felismerhető módon, arccal együtt. A legrövidebb válasz erre az, hogy azért, mert nemcsak a rokonaink és a barátaink olvassák a blogot. Az utazásunk kezdetén egyetértettünk Mr Haligalival abban, hogy védeni szeretnénk a magánéletét, ugyanakkor nem akartuk minden képről kiretusálni, a nevetséges kikockázást meg pláne kerülni szerettük volna, ezért a konzervatív megoldást választottuk: felbukkanhat időnként a fotókon – ahogy mi is -, de az arca nem látszódhat. Egyébként is, itt, ahol most élünk, sokkal érdekesebb a táj, mint az ember. De nyilván nem ez a fő ok, hanem ezek:

Ez a kép innen van

1. A képeket ellophatják

Ez a legfőbb ok (lásd például ennek a posztnak az illusztrációit - szmájli). Csakis lustaságból nem rakosgatok minden fotóra vízjelet, ami hiba (lehet, hogy holnap el is kezdem pakolgatni őket), mert a fotókat bizony ellophatják. Sajnos a világban nem csak kedves, jó szándékú emberek vannak, és a net kiváló vadászterület az OLYAN embereknek. Elég sok elrettentő példa van, mi minden történhet a neten a gyerekfotókkal és általában a felhasználók magánéletével. És a képeket nemcsak az olyan emberek lopják: gondolom, senki nem szeretné viszontlátni a cuki gyerekét mondjuk egy olyan cikk illusztrációjaként, hogy „Húsz ok, amiért maradj örökre szingli!” vagy egy pólónyomó cég üzletében példaként kiállított „Nagyinak szeretettel!” feliratú pólón. Egy nyitott, mindenki által látható blog a virtuális tolvajoknak remek lelőhely. És ez nem egy elvi lehetőség: Mr. Haligali egyetlen publikus fotóját nem olyan rég egy belépőkártya-gyártó cég sablonján látta vissza.

Van itt egy érdekes szokás nagyböjt idején, ami húsvéttal ér véget. A romeiros, azaz zarándokok – akik főleg Sao Miguel sziget lakói vagy innen elszármazottak – március legelejétől (hamvazószerdától) kezdve kis csoportokban járják körbe a sziget összes templomát az óramutató járásnak megfelelően, és pirkadattól alkonyatig gyalogolnak vallási dalokat énekelve.

Fotó innen

Legalább tíz ilyen csoporttal találkoztunk az elmúlt hetekben, de ennél sokkal többen cirkálnak (valahol azt olvastam, hogy olyan 2500 ember): tempósan ballagó férfiak, a sor elején egy-két fiú. Egyetlen olyan csoportot láttunk, ami nőkből állt - ők csak egy napon át gyalogolnak -, őket egy férfi vezette; mint megtudtam, az összes csoportot vezeti egy mester. Hogy kevés a női csoport, az egyrészt hagyomány, másrészt olyan szempontból nem meglepő, hogy a zarándokok nyolc nap alatt legalább 250-300 kilométert gyalogolnak esőben, viharos szélben, tűző napsütésben (ezek közül valamennyi gyakori tavasszal). A kezükben sokszor egy aranyszínű valamiben végződő botot láttam, amúgy a jellemző kép a rózsafüzér, a nyakuk körül egy oversize sál, a hátukon pedig kisebb hátizsák. Vannak csoportok, akiknek egységes a megjelenése (= hasonló mintás sál), másoknak kevésbé, mint a fönti képen.

Eleinte nem tudtuk, mi ez, csak megbabonázva néztük és hallgattuk az éneklő, kendős férfiakat; aztán megkérdeztük a helyi ismerősöket, majd az internetet is. Így lassan összeállt a kép.

Amikor az egyik azori havernak áradoztunk, hogy ilyen finom halakat, mint itt, sehol a világon nem ettünk, akkor ő nevetve jegyezte meg:

- Biztos a sugárzás miatt.

- Hogy mi miatt?

- Az Azori-szigetek mellett elsüllyedt egy atomtengeralattjáró.

Ahogy hazaértem, rögtön felütöttem a Wikipédiát, és tényleg. Az amúgy elég kiterjedt szigetcsoporttól 740 kilométerre délnyugatra, 3000 méter mélyen fekszik az amerikai USS Scorpion roncsa. A Scorpion az atommeghajtású tengeralattjárók első generációját képviselő Skipjack-osztály hajója volt, és az amerikai flotta egyik kiválóságának számított a szovjetekkel folytatott bújócskában, ami végigkísérte a hatvanas éveket. A flották célja ugyanis ekkor nem az ellenfél megsemmisítése volt – nyilván nem, különben nem hidegháborúnak hívnánk a korszakot, hanem sehogy sem - hanem az információszerzés, a zavarás és a kóstolgatás. Ezeknek a tengeri manővereknek voltak kulcsszereplői az ötvenes évektől elterjedő atom-tengeralattjárók.

Ez itt a szóban forgó tengeralattjáró, a Scorpion, még nem elsüllyedve:

Furnas egy kb. 1500 fős község Sao Miguel sziget közepén egy völgyben, aminek u-ját a helyiek ü-nek ejtik. Rengeteg mindenben egyedülálló, de leginkább a termálvizeiben. Na, azt hagytuk most ki, ellenben megnéztünk egy csomó minden mást. Mondjuk ez sem teljesen igaz, mert például a Lagoa das Furnas nevű krátertavát ugyan félig körbetúráztuk, de nem állíthatom, hogy megnéztük, mivel nem láttunk belőle semmit, tekintve, hogy felhő borította.

Furnasról még sokat fogok írni, mert a legközelebbi kocsibérlésünk alkalmával visszatérünk és kimaxolunk mindent a Poca da Dona Beija termálfürdőtől kezdve a hőforrásokon és a Terra Nostra botanikus kerten át (ahol ugyancsak lehet fürödni) a föld alatt lassan főtt (azaz slow food) ételekig. És még egy angol arisztokrata egykori parkját is egészen biztosan megtekintjük.

Addig is itt a kirándulás felhőben:

Képrejtvény: találjuk meg a tavat és a három gyalogló embert a képen!

Van egy listánk arról, hogy mik azok a helyek, amiket mindenképpen fel akarunk keresni Sao Miguelen, és a slow life jegyében szép lassan megyünk is végig rajta. A Caldeira Velha természeti park a termálvizeivel a top5-ben volt, meg is néztük végre, és csak olyan jelzőket tudok róla írni, hogy fantasztikus, elképesztő, csodálatos és lenyűgöző (remélem, nem hagytam ki egyetlen szuperlatívuszt sem).

Ha nyitás után érkezik az ember, lehet olyan szerencséje, hogy csak a saját hátát áztatja a 35 fokos vízben (Összes fotó: Haligali blog, sajnos részben telefonnal)

A Caldeira Velha (azaz nagyon szó szerint kb. öreg kazán, kevésbé szó szerint öreg hőforrás) nevű természeti park az Água de Pau nevű hegy északi oldalán fekszik, és pont olyan, ahogy az ember a szubtrópusokat megálmodja magának, már ha szokott ilyenekről álmodozni.

A környék geotermikus tevékenységben gazdag, úgynevezett szekunder vulkáni terület (mint Izland nagy része). Van itt  hőforrás, termálvízforrás, langyos vizű vízesés (lásd a lenti kép); aztán az egész egy szűk folyóvölgyben folytatódik, ami buja növényekkel és sziklaszirtekkel teli. Itt lép be a látogató a parkba.